Lehet-e a múltból jövő?

“Április tizennegyedike van, hetvenöt éve ezen a napon jelentette Edmund Veesenmayer Joachim von Ribbentropnak, hogy „szilárd biztosítékot” kapott Sztójay Döme miniszterelnöktől arra nézve, hogy a Németországnak ígért 100 000 zsidót rövid időn belül leszállítják. Ez a rész a nagymama egyik lecke monológjainak részlete, nagyon fájdalmas volt megírni, egy egész sötét januárt töltöttem annak idején Nagymama hangjának kikalapálásával. Korábban ezeket a részeket soha nem közöltem vagy osztottam meg önállóan.” – írja Dragomán György a Facebookon indoklásul, hogy miért az alábbi részt tette ma közzé a Máglya című regényéből. Olvassátok és gondolkodjatok el a megrendítő sorokon!

“Éjszaka van, te alszol és arra ébredsz, hogy valaki kopog az ablakon, olyan álmos vagy, hogy azt hiszed, csak álom, álmodod az egészet, csak egy nagy fehér madár kopogtatja a csőrével az ablakot, azt akarja, hogy engedd be, engedd már be.
Kikelsz az ágyból és ott állsz hálóingben, állsz a sötétben, fázol, és akkor megint meghallod a kopogást, odamész az ablakhoz, félrehúzod a sötétítőt, és tényleg ott a fehér madár, a sötét üveg mögött lebeg, kitárja és összecsukja a szárnyait, a neveden szólít, nem, nem madár, hanem egy tenyér, egy fehér tenyér, az üveget kopogtatja, odahajolsz, kinézel, Bertuka áll az utcán, a legjobb barátnőd, megismered a sápadt holdfényben is. Nem láttad hetek óta, úgy tudtad, beteg, de nem látogathattad meg, és most itt van, kint áll a sötét utcán, az ablakod alatt, azt kéri, nyisd ki.
Azt kéri, nyisd ki, engedd be, bújtasd el. Ennyit mond, többet nem mond.
Állsz ott a hálóingben, a nyitott ablak előtt, a barátnődet nézed, hogy ott áll, és várja, hogy mondj valamit, azt, hogy igen, vagy azt, hogy nem, mást nem mondhatsz, tudod, hogy igent fogsz mondani, és igent is mondasz, de mialatt megformálódik a torkodban, és eljut a nyelvedig, az is eszedbe jut, hogy igenis becsukhatnád az ablakot, és behúzhatnád a függönyt, és visszafekhetnél az ágyadba, és magadra húzhatnád a takarót, és a fejedre húzhatnád a párnát, és fekhetnél a fal felé fordulva reggelig, próbálhatnál visszaaludni, próbálhatnál úgy csinálni, mint aki tényleg és igazán alszik.
Azt mondod, igen, és közben érzed, hogy lángol az arcod, azért, mert a nemre gondoltál, a nem lehetőségére, arra, hogy mondhattál volna nemet, arra, hogy maradhattál volna az ágyadban, úgy tehettél volna, mintha meg se hallottad volna a kopogást, mintha tényleg csak álmodtad volna az egészet, az ablakodat verő nagy fehér madarat, mindent.
Azt mondod, igen, és közben Bertukát nézed, hogy ott áll az ablakod előtt a sötétben, ugyanaz a meggypiros kabát van rajta, amelyikről nem tépted le a csillagot, áll és néz, és közben a két tenyere a hasán pihen, az is, amelyikkel az előbb még az ablakot verte, és a másik is, az ujjai fehéren összekulcsolódnak a hasa előtt. Azt mondod, igen, és kihajolsz az ablakon, és megfogod, és felhúzod, és ő fellép a lábazat peremére, amikor kicsik voltatok, akkor is így másztatok be egymáshoz, de most már nem olyan könnyű, erősebben kell húznod, és neki is erősebben kell löknie magát, és amikor végre fellép az ablakpárkányra, akkor látod, hogy mezítláb van, ott az ablakpárkányon az a hosszú, karcsú lábfej, amit mindig is irigyeltél tőle, és ebből már egészen biztosan tudod, hogy nem álmodsz, behúzod magaddal a szobába, majdnem leveritek a komódról az egyik kancsót, becsukod az ablakot, összehúzod a függönyt.
Lehúzod róla a kabátot, összehajtod és bedugod a komód alá, vigyáztok, hogy ne csapjatok zajt, nem akarod, hogy Apukáék ott a másik szobában felébredjenek, Bertuka vacog, mintha valami láz rázná, csattognak a fogai, ahogy beszélni próbál, te azt mondod súgva, nem kell, hallgasson, megfogod, és odatolod az ágyadhoz, és belefekteted, és betakarod, ő még mindig vacog, még mindig remeg, melléfekszel, árad belőle a hideg, megöleled, próbálod felmelegíteni, de te is fázni kezdesz, akkor mintha moccanna valami a szomszéd szobában, gyorsan eldugod Bertukát a takaró alá, aztán elbújsz vele te is, be a paplan alá, be a meleg, ágyszagú sötétbe.
Mondani akar valamit, te azt akarod, hogy hallgasson, ő nem tud hallgatni, a füledhez dugja a száját, belesuttog, halkan, nagyon halkan, csiklandós, borzongatós, alig hallható suttogással, a téglagyárról suttog, hogy megtudta, mindenkit odavisznek, hajnalban mindenkit odaköltöztetnek, de ő nem mehet, neki nem szabad odamennie, neki nem csak magára kell már vigyáznia, megfogja a kezed és behúzza a hálóinge alá, és a hasára nyomja a tenyered, azt súgja a füledbe, hogy ott van bent, érzed? De te nem érzel semmit, csak azt, hogy Bertuka bőre hideg és sima, lassan elhúzod a kezed a hasáról, azt suttogod magad elé a sötétbe, hogy nem kell félni, minden jó lesz, nem lesz semmi baj, de közben a szíved ott a torkodban azt dobogja, hogy de lesz, de lesz, de lesz.
Fekszel és tudod, hogy nem fogsz elaludni, a barátnőd egyre lassuló légzését hallgatod, Apuka és Anyuka nem láthatják meg, nem tudhatják meg, hogy itt van, el kell bújtatnod, el kell rejtened valahova.
Csak onnan tudod, hogy mégis elaludtál, hogy felébredsz.
Egy pillanatig azt hiszed, hogy énekszóra ébredtél, hogy valamilyen szomorú énekkel álmodtál, aztán, ahogy kinyitod a szemed, már tudod, hogy nem álmodtad, kintről jön, az utcáról, áthallatszik a becsukott ablaktáblákon és a behúzott függönyökön, nem ének, nem csak ének.
Nem akarod hallani, nem akarod látni se, nem akarsz kibújni a takaró alól, nem akarsz felkelni, nem akarod elhúzni a függönyt, nem akarsz kikukucskálni az utcára, de aztán mégiscsak felkelsz, és mégiscsak odamész az ablakhoz, és mégiscsak kinézel.
Kint hajnal van, minden hideg és minden szürke, az ég is és az aszfalt is, és a fák is, minden.
Az utca tele van emberekkel, nők és férfiak és gyerekek, öregek és fiatalok, mennek, gyorsan vonulnak, egyenruhások terelik őket, nem akarod látni, be akarod hunyni a szemed, tudod, hogy hiába, minden szürke, minden fakószürke, a ruhák és a kendők, és a kalapok és a kabátok is, szürkék a bőröndök és a táskák, és a batyuk és a hátizsákok, szürke a bőrük is, az arcuk, a szemük, az orruk, a szájuk, szürke az egész mindenség, nem akarod látni, nem akarod tudni, de már megláttad, de már megtudtad. Most már mindig is látni fogod.
Ellépsz az ablaktól, ellépsz a függönytől, már itt bent a szobában is szürke minden, a fal, a bútorok, a levegő, az ágy, minden szürke, szédülsz, megfogod a szék karfáját, az ujjaid is szürkék, a bőröd is szürke. Hányingered van ettől a szürkeségtől, kavarog tőle a gyomrod, állsz, szárazon öklendezel, a hasadra szorítod a kezed.
Az ágyra nézel, a takaró alatt Bertuka fekszik összegömbölyödve, összehúzza magát a paplan alatt, csak a hajából látszik ki egy loboncnyi, az nem szürke, az nem lehet szürke, az vörös, Bertukának vörös a haja, azt nem láthatod szürkének, csak a hajnali fény miatt van az egész, csak azért, mert nem kelt még fel a nap. Fel fog kelni, ki fog sütni, be fog sütni az ablakon, át az üvegen, a tüllfüggönyön, a sötétítőn, rá fog sütni Bertuka hajára. Bertuka haja vörös lesz, a lepedő fehér lesz, a mázas kancsó zöld lesz, a diófa komód meg barna. Olyan lesz minden megint, mint amilyen azelőtt volt.
Behunyod a szemed, az ablak felé fordítod az arcod, várod, hogy rád süssön a nap, várod, hogy vörös és narancssárga és zöld és lila fény lobbanjon fájdalmasan a szemhéjad mögött. Állsz és vársz, és tudod, hogy hiába, a nap nem kel fel és nem süt ki, talán soha többet nem fog felkelni, ezután már minden szürke marad.”

Dragomán György vasárnaponként a Máglya című regénye részleteit közli a Facebook-oldalán évek óta. Megrázó, felrázó olvasmány(ok).

Itt megtaláljátok.