Nemrég múlt 8 éve, hogy – nem igazán kalandvágytól vezérelve, sokkal inkább anyagi kényszer miatt – “vén fejjel” Angliába indultam pénzt keresni. Az évforduló kapcsán arra gondoltam, hogy az akkori emlékeimet megosztom ezen a blogon, remélve, hogy lesznek, akik akár hasonló, akár más területen erőt merítenek belőle ahhoz, hogy kilépjenek a komfortzónájukból, és hozzám hasonlóan megpróbálják túllépni a saját határaikat, pontosabban azt, amit addig annak gondoltak.
Mottó: Túl tágas és izgalmas hely a világ ahhoz, hogy egyetlen helyen legyünk otthon benne, ha ugyan mi vagyunk otthon valahol, s nem az otthon van bennünk, amit kicsomagolunk hol itt, hol ott, többé vagy kevésbé. (Parti Nagy Lajos)
Ahogy az előző részben már leírtam, és néhány sorral feljebb is utaltam rá, nem jó kedvemből hagytam magam mögött családot, barátokat, kutyákat, macskákat és annyi mindent, ami nélkül addig szinte elképzelhetetlennek tartottam a létezésemet, hanem azért, mert az évek alatt az egekbe szökő deviza hitelünk és a politika, ha akartam, ha nem, durván beleszólt a mindennapjainkba, nem látszott más megoldás arra, hogy megmentsük a házunkat, az addigi életünket.
Amikor azt mondták, mondják, mennyire bátor voltam, hogy ötvenen túl belevágtam ebbe az egészbe, akkor én általában azt válaszolom erre, hogy ha valakinek mondjuk az 5. emeleten lángol, füstöl a háta mögött az egész lakás, és döntenie kell, hogy bennég, vagy leugrik abba a – fentről zsebkendőnyinek látszó – ponyvába, amit a tűzoltók a mélyben kifeszítenek, akkor vajon mit választ? Én ugrottam…
Már a gondolat sem volt egyszerű: egy kis faluból, vidéki kertes házból a nagy faluba kerülni.
Az utazást illetően amúgy a legdöbbenetesebb az volt, hogy mennyire hirtelen jött minden. Én igyekeztem mindig több lábon állni (de soha nem másokén), csakhogy minden munkám a médiához kapcsolódott, ráadásul semmilyen módon nem akartam elköteleződni pártpolitikailag. Márpedig Magyarországon így régóta nagyon nehéz érvényesülni ezen a területen. Nekem is csak úgy sikerülhetett volna, ha a gerincemet leadom a ruhatárban, ami viszont számomra elképzelhetetlen volt (és ma is az). Amikor az akkori munkahelyeim sorra ellehetetlenültek, látszott, hogy hamarosan tarthatatlanná válik az anyagi helyzetünk, de az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg külföldre menjek dolgozni. Még annak ellenére sem, hogy az egyik fiúnk akkor már 6. éve Londonban élt. Aztán a munkáim egyik napról a másikra történő megszűntével a felszabaduló időmben a jövőn gondolkodtam, a rosszkedvemet pedig régi fotók nézegetésével próbáltam elűzni.
Ekkor került elém az a kép, ami néhány évvel azelőtt, a fiúnknál és a barátnőjénél (aki azóta már a felesége és 2 gyönyörű unokával ajándékoztak meg bennünket, a nyuszi pedig hozza a harmadikat) tett látogatásunkkor, Londonban, a Cityben készült. Ahogy néztem a képet, a fülembe csengtek a fiúnk szavai, amit a férjemnek és nekem mondott, amikor készítette: “Na, most képzeljétek magatokat a helyünkbe és csináljatok úgy, mintha dolgozni mennétek!” Eszembe jutott, ahogy felnéztem az égbenyúló irodaházakra, és megpróbáltam elképzelni, vajon milyen is lenne, aztán nevetve legyintettem, és tovább indultunk.
Korábban el sem tudtam képzelni, hogy egyszer majd a szeretteimtől távol, Londonban élek és dolgozom.
Most azonban nem tudtam szabadulni a gondolattól, a következő napokban végig ez kattogott az agyamban: mintha dolgozni mennétek, mintha dolgozni mennétek, mintha dolgozni mennétek…
“Mintha dolgozni mennétek…”
(Folyt. köv.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: